1984 november 11. Hideg, kellemetlen, (talán túlzottan) koratéli reggel. Vendégeinkkel, a G.E.S. "Aragonit" Arad csoporttól érkezett barlangásztársakkal az Izbândiş völgyén kapaszkodunk fölfelé. Merülésekről, szifonokról folyik a szó, a híres Izbândiş-forrásról, amely mellett hamarosan elhaladunk, és azokról, akik a felkutatásán dolgoznak... Az Izbândiş-forrásnál kellemes meglepetésként összetalálkozunk Halasi Gáborral és egyik klubtársával. Kölcsönösen bemutatkozunk, hiszen fiatalabb társaim közül kevesen ismerik személyesen Gabit - ahogyan őt egymásközt nevezni szoktuk -, a többiek inkább csak olvastak már róla, vagy hírből ismerik. Gabi, a rá jellemző szerénységgel megpróbál meggyőzni a bemutatás hasztalanságáról: "elvégre mindannyian barlangkutatók vagyunk!". Még szóba kerül egy és más, az aznapi terveink, a távlati közös kutatások tervei és reményei, majd kölcsönösen sok sikert kívánunk egymásnak, és mi elindulunk (ki tudná megmondani hanyadjára?) fölfelé a Măguran-völgy mentén. Gabi, sokatmondó mosollyal arcán, még utánunk szól, de mintha csak saját magának mondaná: "Micsoda ember az ilyen, aki nem képes otthon maradni ebben a hidegben? Én legalább bemerülök a szifonba, ahol melegebb van mint idekint." Mosolygunk mi is, és míg távolodunk, őszintén sajnáljuk, hogy idő hiányában nem maradhatunk és segédkezhetünk a merülésben.

Este a körösrévi vasútállomáson búcsút veszünk aradi barátainktól, és a "Fantomasszal", a barlangászvonattal Kolozsvár felé vesszük az irányt. Vársonkolyoson az ilyenkor szokásos "speo" kiáltásokkal adjuk a Királyerdő különböző vidékeiről visszatérő kollégáink tudtára, hogy foglaltunk számukra helyet a vagonban. És valóban, össze is jövünk néhányukkal, közöttük a csoportunk vonzáskörébe tartozó három ismerőssel is. Miután elegetteszünk a szokásos formaságoknak, egyszer csak olyan hírt közölnek velünk, amire álmunkban sem számítottunk volna: "egy búvár bennmaradt az Izbândişben, nagy sokaság verődött ott össze!". A hírhozó nem tud többet a történtekről, de számomra ennyi is elegendő. Én tudom, hogy GABI az, aki bemerült az Izbândişbe. Jóformán át sem tudom gondolni mi lenne a teendő, máris a barátkai állomásban találom magam, hátizsákkal a vállamon, és egyik társammal kettesben rohanunk Vársonkolyos irányába. Ekkor még reménykedek, hogy csak vaklárma az egész, és elérhetem még a következő vonatot hazafelé.

A vársonkolyosi vasútállomáson Gabi egyik klubtársa, Dobrai Péter fogad, aki eloszlatja minden reményemet: Gabi tizenkettő után valamivel kezdte meg a merülést, most 22 óra van, és még nem jött ki a szifonból. Megtudom még Pétertől, hogy egész tömegnyi barlangász gyűlt már össze az Izbândişnél, közöttük néhány barlangi búvár a kolozsvári CSA csoporttól, akik a forrás fölötti Izbândiş-barlangból nyíló és a szifonba vezető két aknán keresztül próbálják majd keresni Gábort, hogy Ghiţă Brijan, aki a Iancu Orăşeanu által vezetett autóval egyenesen Dr. Petru Groza-városból érkezett sietve, megkísérelt már egy merülést a szifonba, azonban megfelelő felszerelés hiányában kénytelen volt feladni a próbálkozást. Megtudom továbbá, hogy Halasi Gizi, Gábor felesége, szintén a helyszínen van, és hogy riasztást adtak ki úgy belföldön (ahonnan azonban más búvárok részéről, érthető okokból kifolyólag - távollét, felszerelés hiánya - nem várható további segítség), mint Magyarországon is, ahonnan még egyelőre nem érkezett válasz.

Újabb önkéntesekkel és a CSA csoport búvárfelszerelésével befut Kolozsvár felől a vonat. Elindulunk mindnyájan az Izbândiş irányába, ahol rettenetes hideg fogad, és ahol a mentőalakulat egy tűz körül ülve fogvacogva várja az erősítést. Megalakul egy szállítóbrigád, akik a búvárfelszerelést juttatják el a barlang két aknájához. Majd a CSA búvárai lemerülnek, és megkezdik Gábor keresését. A kettes aknában (amely még nem lett összekötve a szifonnal) nincs semmi nyom. Az egyes aknában a bejárattól az ismert végpontig beszerelt vezetőzsinór rendben van. Daczó Csaba búvár megközelítőleg 40 m mélységig merül, anélkül, hogy valami rendhagyót tapasztalna, míg Vincze Zoltán úgy dönt, hogy az egyes akna és a forrás közötti 90 méteres szakaszt ellenőrzi. Eközben mi kihordjuk a barlangból a felszerelést. A felszínen arról értesülünk, hogy ezen a szakaszon, amint azt gyanítottuk is, szintén minden rendben van. További újságként légsűrítők zaját is halljuk, ami csalhatatlan jele annak, hogy megérkeztek barlangi búvár barátaink Magyarországról. Kezet szorítunk, és a felszerelés előkészítése alatt váltunk néhány szót. Mi mindarról, ami itt történt és arról a reményünkről, hogy Gábor sikeresen átúszta a szifont, és ki tudja mi okból nem tudott visszafordulni. Ők arról, hogyan sikerült megérkezniük a helyszínre, mindössze pár óra leforgása alatt, a mentéshez szükséges teljes felszereléssel.

"Az első telefonhívás 20³⁵-kor futott be Budapestre. De mit is tehetett volna Surányi Csaba, az "Amphora" Búvár Klub tagja, vasárnap este, egymaga, egy teljesen lehetetlen időpontban, miután Halasi Gábor egyik klubtársa, Széplaki Kálmán közölte vele a drámai hírt? Az egyetlen ésszerű dolgot ebben a helyzetben: hogy minél több embert riadóztasson egy hatékony mentőakció megszervezésére. Számos sikertelen telefonhívás után Csabának végre sikerül kapcsolatba lépni Simsa Péterrel, a Vertikum csoport elnökével. Ennek a csoportnak a barlangi búvárai merültek már az Izbândişben, tehát ők a legalkalmasabbak a beavatkozásra. Simsa megpróbálja mozgósítani embereit, akik hajlandóak is lennének segíteni a bajba jutott román társukon, de a felszerelésük már jó ideje egy hajón van, útban Vietnam felé, ahol egy barlangi kutatóexpedíció van kibontakozóban.

Az "Amphorások" kölcsön tudnának adni egy légsűrítőt és némi felszerelést, de a távolság nagy, és ilyen esetekben talán az idő a legértékesebb. Telefonhívás Debrecenbe, az MHSZ-hez. Otthon azonban csak Röth Sándor tartózkodik, a többiek egy hete a Bükk-hegységben vannak, egy kutatótáborban. Röth eddigre már tud a balesetről, őt is riadóztatták Nagyváradról. Értesülvén a Budapesten előállt helyzetről egy percet sem tétovázik többé: felfeszíti a csoport raktárának ajtaját, és előkészíti a mentéshez szükséges felszerelést. Meg van győződve róla, hogy amint társai hazaérnek, azonnal indulnak is tovább Romániába. De hogyan lehet megoldani a határátlépés problémáját a rendelkezésre álló rövid időn belül? 20 óra tájban érkezik haza Adamkó Péter, tapasztalt barlangász, a Kinizsi SE elnöke, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat vezetőségi tagja. Gondolkodás nélkül vállalja magára a feladat megoldását. Telefonhívások, rendkívüli intézkedések, a II. Kerületi Rendőrkapitányság (ebben a kerületben több barlang is található, és jobban hozzá vannak már szokva az ilyenkor szokásos eljárásokhoz), a Belügyminisztérium, a Román Nagykövetség, a Külügyminisztérium, a Határrendészet, a román hatóságok, a hadsereg, a Vöröskereszt, Debrecen, Vertikum, sokan mások. És mire a mentőalakulatok útra készen állnak, a hivatalos formaságok is el vannak intézve.

A Vertikumosok közül Romániába tart Bacsu Dénes, Mogyorósi Gábor és Bognár Tibor, mindnyájan a barlangi mentőszolgálat tagjai, azonban a nagy távolság miatt vélhetően későn érkeznek majd a helyszínre. Mindamellett hoznak magukkal egy légsűrítőt és tartalék felszerelést. Az MHSZ tagjai időközben visszérkeztek a kutatótáborból Debrecenbe. Fáradtak, egész nap a Diabáz-barlang bejáratának betonozásán dolgoztak. Amikor azonban értesülnek az Izbândişnél történtekről, nem teketóriáznak, hiszen Gábor a legtöbbjüknek jó ismerőse. A már előkészített felszerelést felrakják az autókra, és egy VAZ-zal meg két terepjáróval elindulnak a határ felé. A határnál ugyanaz a Széplaki Kálmán várja őket, aki a riasztást kiadta. Minden rendben van, mindössze az útleveleket ellenőrzik, és a csapat teljes sebességgel továbbindul az Izbândiş irányába."

És most itt vannak, beavatkozásra készen. A palackok feltöltve, a felszerelés ellenőrizve. Czakó László, az MHSZ Debreceni Könnyűbúvár Szakosztályának vezetője merüléshez készülődik. Nincs vesztegetni való idő, minden perc csökkentheti annak esélyét, hogy Gabit még életben találja...

"Mindössze egy embernek ad helyet a szűk járat, amiben haladok. A víz enyhén opálos, de a látási viszonyok jók. Az első 90 métert már átnézték előttem a román búvárok, ezért ezen a szakaszon keresés nélkül haladok át. Követem a vezetőzsinórt, az egyetlen emberi nyomot a végtelen fluidumban ami körülvesz. Egészen 170 méterig. Itt egyszer csak véget ér, és Gábor nincs sehol. Vissza kell fordulnom, mert nincsen nálam rill. Gizi sírva kérdezi:

- Mindennek vége?

- Nem - válaszolom neki - bátorság, nem szabad éppen most feladnod a reményt.

Palackokat cserélek, magamhoz veszek egy orsót vezetőzsinórral, és ismét bemerülök a szifonba. 170 méternél az új vezetőzsinórt a régihez kötöm, majd egy 90^o-os forduló után haladok tovább előre. 10-15 méterrel arrébb egy darabka levágott rillt veszek észre, aztán még egyet. Itt már jártak előttem, de Istenem, valyon mi történhetett?... 200 méterre a bejárattól és -40 méter mélységben megtalálom Gábort. A világítása nem működik, a nyomáscsökkentője nincs a szájában, a maszkja vérrel van tele... A látvány mélyen megrendít. Sírás környékez, de ennek most nincs itt az ideje. Gyorsan átvizsgálom a felszerelését. Mindent tökéletes állapotban találok. Megpróbálom magam után húzni, de nem sikerül. Már meg van merevedve. Ismét a felszínre érve már csak arra vagyok képes, hogy jelezzek a többieknek: "Bevégeztetett!".

Idekint kemény, kíméletlen hideg van. Ülünk dermedten a tűz körül, nem is annyira a hideg miatt, amit már nem is érzünk, hanem a fájdalomtól. A légsűrítők nem működnek valami jól, szintén az alacsony hőmérséklet miatt. A nem megfelelő dekompresszió következményeként Czakónak gondjai vannak. Nagyon fáradt is már. Visszavonul, hogy pihenjen pár órát. Mi is összeszedjük magunkat, ahogy a körülmények engedik.

Erősítés érkezik. Lehetünk vagy százan, bármelyikünk készen áll, hogy megtegyen minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy az események rendben menjenek.

Újabb próbálkozás következik. Kókai Jancsi az egyes aknáig úszik be, ahová lejuttatnak egy kötelet, amivel megkísérlik majd kihozni Gábort. Majd Czakó következik, aki megpróbálja 200 méterig vinni a kötelet. De a víz nagyon zavaros, és bár Laci eddigre már jól ismeri a vízalatti járatokat, ő maga is életveszélybe kerül: belegabalyodik a kötélbe. A búvárkése után nyúl, de nem találja. Bámulatos akarattal és hidegvérrel kibogozza a kötelet, kiszabadul, majd kijutván a szifonból úgy dönt, hogy túlságosan kockázatos lenne tovább próbálkozni ezzel a módszerrel. Következésképpen Szentesi Péter egy autóval Debrecenbe indul 250 méter nargiléért. Amíg megérkezik, lelket próbálunk önteni Gizibe, aki nem aludt, nem evett és nem ivott semmit vasárnap este óta, mostanra már sírni sem képes, és az egyetlen reménye, hogy sikerül felszínre hoznunk Gábort.

Kedden, november 13-án Czakó Laci ismét bemerül a szifonba, ezúttal nargilével és folyamatos telefonösszeköttetésben a felszínnel. Az akciót két másik könnyűbúvár is segíti. Elszállítják Gábort az egyes aknáig, majd ezen keresztül kihúzzák a szifonból, hálózsákba fektetik, és a felszínre viszik. Este fél hét van. 54 óra telt el azóta, hogy Gábor megkezdte utolsó merülését az Izbăndişben.

"Ezúttal van elegendő levegőm, megengedhetem magamnak, hogy alaposabban megnézzem" - meséli Czakó Laci. "A vezetőzsinór négy-, ötszörösen van a lábai köré tekeredve, valószínűleg ezért is lett elvágva. Aztán ki tudja, mi történhetett... Egy zsákocskában van még nála valamennyi rill, a térképezőtáblája a kiegyenlítőmellényéhez van erősítve, rajta rendezett írással ez olvasható: 78 m (ez egészen biztosan valamilyen levegős térben lett felvezetve), majd kevésbé tisztán olvashatóan: 5m, 17 m, 19 m, 29 m és egy mínusz jel. Aztán semmi... Jelen voltam a boncoláson is, amire két nappal később, november 14-én került sor. Gábor nem nyelt vizet, a dobhártyája sértetlen volt; valószínűleg a szíve mondhatta fel a szolgálatot? Merülés közbeni pánik! A klausztrofóbia egy vízalatti változata. Zárt tér, bármiféle tájékozódási képesség hirtelen megszűnése, pánik, a szív szabálytalanul kezd verni, a megszokott feletti terhelést kap, és egyszer csak megáll. Egy tartalmas és eredményekkel teli élet értelmetlen vége." Szomorú epilógus, amely mindamellett szavakba nehezen önthető, mély eszmeiséggel telített merengésre késztet: az emberi jellem teljességgel csak kivételes helyzetekben mutatkozik meg. Akkor, amikor egy élet folyója a STYX vizébe ömlik eltűnnek népek és országok között húzódó határok, érvényüket vesztik szabályok, törvények és rendeletek, háttérbe szorulnak a személyes érdekek és a családi vagy munkahelyi kötelezettségek, amikor a szikrányi remény, hogy a bajbajutott még életben lehet, mindenre elszánt embereket gyűjt össze, akik saját életüket is készek kockára tenni társuk megmentése érdekében.

Az Izbândiş rendszerének komor járatait rejtő sötétségben lejátszódott tragédia mindörökre a barlangászok közötti barátság jelképe marad, a határokat nem ismerő bajtársiasságé, egyéretlmű bizonyítékaként annak, hogy az ember nem azért születik a világra, hogy magára maradjon benne.